Árnykrónikák

A démonmerénylet

Krisztus 1999-dik évében, egy hűvös őszi késő éjszakán, egy éjfekete kocsi tűnt fel a ködben, Budapest egyik utcáján. A kocsi megállt egy háromszintes családi ház előtt és egy 30 év körüli, feketébe öltözött, csinos házaspár meg egy aranyos, hosszú, feketehajú 8 éves kislány szállt ki belőle, és az apa csengetett.

- Biztos, hogy jó ötlet emberekre bízni? – kérdezte az anya.

- Ide legalább nem ér el a háború.

- De mi lesz, ha majd nem tudja irányítani az idő során kifejlődő képességeit?

- Te is tudod, hogy csak itt lehet biztonságban. Nekem is nehéz lesz. – aztán a ház ura ajtót nyitott, és bekísérte a vendégeket.  Mivel a kislány megéhezett az úton, a vendéglátó felesége a konyhába vezette, és sütivel, tejjel kínálta. Közben a festményekkel-bútorokkal teli nappaliban lévő, két egymással szembe lévő díványon a szülők és a házigazdák belefogtak a megbeszélni valókba.

- Sikerült elintézni a gyámsági papírokat? – kérdezte a vendégpárból a férj.

- Igen. Az iskolát is kiválasztottuk neki, mely bomba biztosan megfelel az elvárásaiknak.

-  Nagyon reméljük, mert nem szeretnénk, ha lelepleződne a gyerekünk másik énje.

- Itt volnának Szola Waltred személyigazolványai és papírjai. – nyújtott át az apa egy dossziét. – Ezt semmiképp sem találhatják meg, még ő sem.

- Tulajdonképpen meddig kell titokban tartanunk előtte. – érdeklődött a rövid, vörös hajú, karcsú, 30 körüli fehér asszony.

- Amikor eljön az idő, tudni fogják. – felelte az anya. Aztán kézfogással lezárták a megállapodást, és a vendégpár elindult kifelé, amit Szola észrevett, és ő is készült, hogy felvegye a kabátját. De a szülei még csak nem is segítettek neki.

- Neked itt kell maradnod Szola. – mondta az apa.

- Mikor jöttök vissza? – kérdezte a kislány.

- Talán soha többé nem jövünk vissza.

- Kérlek, ne hagyatok itt.– bújt az apához ijedten Szola.

- Hidd el ez nekünk is nehéz, de muszáj. – guggolt le hozzá.– A saját érdekedben tesszük.

- Akkor maradjatok ti is itt.

- Sajnos nem tehetjük. Szükség van ránk a háborúban, és ott neked túl veszélyes ilyen fiatalon. Kezdetben nehéz lesz, de meg fogod szokni. –ekkor a lány már szinte sírt a félelemtől, hogy idegenek közé kerül, és talán soha többé nem látja a szüleit.

- Apa kérlek. Ne menjetek el. Bármit megteszek, csak ne hagyjatok magamra.

- Nem maradsz magadra Szola. A nevelő szüleid vigyáznak rád, és nem megyünk el, mert még ha el is válunk, akkor is veled leszünk. A szívedben mindig veled leszünk.- majd a szakállas, kopasz, 30 év körüli fehér férfi elhúzta a lányt az apától, aki a feleségével elment. A lány utánuk futott, de a kert kapunál tovább már nem tudta követni őket, ezért csak a rácsokba kapaszkodva, zokogva kiáltozott utánuk. Mikor a kocsi eltűnt a ködben, a nevelő apa bekísérte a rettegő kis teremtést. Mivel a találkozást éjfélre beszélték meg, úgy látták, hogy a gyereknek ideje nyugovóra térnie. Ezért a fürdőszobába vezették, melyben két fürdőszobapolc, egy zuhanyfüggönyös kád, egy mosógép, egy szennyes tartó, mosdó, és egyéb szükséges dolog volt. Az anya próbálta fürdés közben felvidítani, de a gyerek még mindig csak itatta az egereket, aztán pizsamában ágyba dugták.

Az apát Atillának, az anyát pedig Anitának hívták (a családnevűk Benei volt). Olvastak neki esti mesét, altatódalokat énekeltek neki, bár nem volt könnyű elaltatniuk. Anita lámpaoltás után még visszapillantott a kislányra az ajtóban. – Mintha csak a saját lányunk lennél. – sóhajtotta, majd becsukta az ajtót.

(10 évvel később)

Az idők során Szola csinos, okos, érettségizett lánnyá cseperedett. Éppen a nappaliban nézte esti sorozatát, mikor csengettek. Mivel a nevelő szülei már aludtak, neki kellett ajtót nyitnia. Egy középkorú kopasz, bajszos-szakállas, fehér férfi állt előtte elegáns fekete öltönyben. Fehér ingét, vörös nyakkendőjét, illetve aranyozott keretű napszemüvegét furcsállta a lány.

- Elnézést a késői zavarásért.- lépett be az alak határozottan, majd lehuppant az egyik díványra. ami Szola számra meglepő volt.  – Mielőtt megkérdeznéd, köszönöm nem kérek semmit.- szólt határozottan az idegen.

- Már megbocsásson, de ki maga? – kérdezte zavarodottan a barna bőrű, lágy hangú lány.

- Xuvera Westra vagyok.

- És miért vagy itt?

- Emlékszel még, hogy mi történt veled 10 éve? – fordult a lány felé – Ideje, hogy megtud az igazat, ezért vagyok most itt. Először is tudnod kell, hogy nem vagy teljesen ember.

- Ezt hogy érted?

- A vér szerinti szüleid megkérték a nevelő szüleidet, hogy tartsák titokban előtted és ez előtt a világ előtt a kilétedet, amit ez a mappa tartalmaz.- majd csettintett az ujjával az íróasztal felé, kinyílt az egyik kulcsra zárt fiókja, és egy poros öreg dosszié repült ki belőle a lány kezébe. Szolát nagyon meglepte a tartalma, mert úgy tudta, hogy őt Benei Krisztinának hívják, és nem Szola Waltrednek.

- A vér szerinti szüleim még élnek?

- Azt nem tudom, de ideje lenne búcsút venned a nevelő szüleidtől, - pillantott a karórájára a vendég – mert lassan indulnunk kellene. – mivel Szola nem akarta felverni a szüleit, ezért írt egy búcsúlevelet, amit az ágyuk mellé tett, összeszedte a holmiját, és elindultak. Kiballagtak az első buszmegállóba.

- Kik küldtek, és azt hogy értetted, hogy ez előtt a világ előtt? – kérdezte a buszon Szola.

- Az Alérától küldtek, és ott mindenre választ kapsz.- nemsokára leszálltak a buszról, s gyalog indultak a Duna felé, a hűvös, őszi éjszakában. A ház, mely előtt megálltak, a szűk utca többi házától nem különbözött, ugyan olyan régi, málladozó vakolatú volt. Xuvera elővett a zakójából egy fekete kulcsot, és a hóna alól egy esernyőt.

- Itt van az Aléra?

- Nem egészen.- ahogy kinyitott a kaput, a lépcsőház helyett, egy másik utca tárult eléjük. A kapun túl lévő utcában nagy cseppekben szemetelt az eső, és villámlott. A hely olyan volt, mintha 70 évet mentek volna vissza az időben. – Üdvözöllek, az Átmenetin Szola.- nyitotta ki az ernyőt, miután bezárta az kaput. – A dossziét el ne hagyd.– szólt út közben Xuvera. Szola azt hitte, hogy visszamentek az időben, pedig valójában még mindig a jelenben voltak.

- Hová megyünk Xuvera?

- Ide.- mutatott az előttük lévő hatalmas épületre, melynek homlokzatán ez volt olvasható: DARKÜGYI MINISZTÉRIUM. A forgóajtón belépve, a hosszú folyosón hivatali pultok sorakoztak mindkét oldalon, melyek mögött fura alakok voltak az ügyintézők. A teremben nyüzsögtek a kölönüsebbnél különösebb kinézetű ügyfelek, akik nyugodtan álltak sorba az asztalok előtt.

- Xuvera, miféle emberek ezek?

- Az alkalmazottak vámpírok. Bár jól végzik a dolgukat, de nem szeretik a bámészkodókat. Úgyhogy ne bámuld őket.– majd megálltak az egyik pultnál, melyen ez állt:

SZEMÉLYI ÜGYOSZTÁLY. Xuvera megszólította az ott ülő, szemüveges, öreg vámpírt.- Szola kisasszony meg szeretné újítani a személyigazolványait.- a ráncos fej tekintete a papírokról először Xuverára, majd a lányra vetődött, és rekedten így felelt. - Előbb kérem a régieket.- Xuvera odaadatta Szolával a dossziét, a benne lévő kártyák-papírok átnézése után bólintott a hivatalnok, hátravonult az egyik szekrény fiókjához, kivett belőle néhány papírt, melyekkel visszaadta a dossziét.- Először töltse ki az adatlapokat – a lány Xuvera segítségével kitöltötte őket, majd a fotó fülkében igazolvány képet csináltak róla. Miután visszaadták a papírokat, a hivatalnok azt mondta, hogy körülbelül egy hét múlva készen lesznek a lány új személyi okmányai. Aztán tovább álltak. A következő állomásuk egy másik, néhány saroknyira lévő épület volt, melynek ajtaja felet ez állt: ALÉRA. Szola tudta, hogy innen küldték mentorát. Az ajtó mögötti lépcsőházban, Xuvera az első emeleten, a lépcső melletti ajtóhoz vezette. A lakás ajtó egy nappalit takart, melynek a végében lévő ablakkal szemben egy bájos nő állt, majd megfordult.

- Üdvözöllek Szola.- szólította meg az estélyibe öltözött, mély hangú nő. Odament a lányhoz, és kezet rázott vele.- Az én nevem Nezisz Olah. Én vagyok az Aléra igazgatónője.- leültek az kandalló melletti két, egymással szembe néző fotelba. Látható volt Szola szemében a nagy zavar.

- Elég sok megválaszolatlan kérdés kavarog benned, melyekre ideje lenne választ kapnod. Gondolom az egyik legrégebbi, hogy miért adtak a vérszerinti szüleid nevelő szülőkhöz, és miért titkolták el előled önmagad.- ez Szolát nagyon meglepte, mert valóban ezeknél a kérdéseknél vágyik leginkább válasz után, ezért csak egy igent dadogott ki magából. A direktornő pedig így folytatta.- Legjobb, ha onnan kezdem, hogy te is, mint mi, egy Darknetikus organizmus vagy.

- Hogy micsoda?- lepődött meg a lány.

- A Darknetikus organizmus félig ember, félig démon. A csontozatunk, izomzatunk, bőrünk, szerveink alapvetően olyanok, mint az embereké, viszont vannak nem emberi szerveink, génjeink is. Minden Darknetikus organizmusban más-más arányban van elosztva a démoni és az emberi lét.

- Akkor mi a pokol teremtményei vagyunk?

- Nem. A démonok nem a pokolból származó lények, ahogy az emberek gondolják. A démonok önmagukban szelíd természetűek, mint az emberek, és az ő világukat nem pokolnak, hanem a démonok világának nevezik. Ez a világ, melyet Átmenetinek nevezünk, kapocs a démonok, és az emberek világa közt. Itt él az összes Darknetikus organizmus. Röviden Darkus.

- Akkor hogyan jöttünk létre?

-  Valamikor, még a középkorban, mikor még az Átmeneti nem létezett, élt egy démon, mely beleszeretett egy emberi nőbe. Mivel ez a démon egy alakváltó démon volt, emberi alakot öltve, átment emberi világba. Az első együttlétük következtében a nő különböző démoni képességekre tett szert, és ő lett a történelem első boszorkánya. Viszont csak úgy maradhatott életben ezek után, ha kisgyermekek lelkét kebelezte be, hatalmát mégis önzetlen célokra használta. Miután a démon és a boszorkány összeházasodott, az asszony az első szüléskor 5 utódot hozott a világra, és ők voltak az első Darkusok, melyekben egyenlő arányban volt jelen az emberi és a démoni létforma. Az asszony összesen 50 gyermeket szült. Egyszer a keresztes lovagok felkutatták, és megölték a boszorkányt. A démonnak viszont sikerült elmenekítenie a gyermekeit, akik szétszóródtak a világban. A démon pedig visszatért saját világába. Bár gyakran születtek benne sötét tervek a bosszúvágy, a gyűlölet, a düh, és a kín miatt, végül rájött, hogy ezek nem oldanak meg semmit, ezért elvetette terveit, és tanulván hibájából, mindörökre a démonok világában maradt. A Darkusok pedig újabb utódokat hoztak világra, melyek vagy kisebb, vagy nagyobb arányban voltak démonok, mivel ők is Darkusok voltak. Idő közben valahogy összekapcsolódott a két világ, mely egy átmeneti dimenziót hozott létre, melyet Átmenetinek neveztek el. Ide költöztek be a Darkusok. Nem emberi mivoltunkat arra használtuk fel, hogy az emberek számára megmagyarázhatatlan eseményekre kerestünk választ, így az emberek befogadtak minket. Mindkét világban árnydetektív néven váltunk közismerté úgy a XX. század tájékán, mivel fajtánk nagy része rejtélyek megoldásával foglalkozott. Röviden ez fajunk történelme.- Szolának már csak egy kérdése maradt, de mielőtt feltehette volna Nezisz már folytatta is mondandóját.

- Még azt akartad volna kérdezni, hogy miért kerültél 10 éve emberi nevelő szülőkhöz.- ez a lányt nagyon meglepte- Az emberek azt hiszik, hogy az ördög a megtestesült gonosz, pedig nem. Ő is egy Darkus. A gonoszságot nem lehet tárgyba vagy lénybe tömöríteni. Még a leggonoszabb ember vagy démon alávalóságai sem érnek fel a Sötét Szándékúakéval. Hogy kik a Sötét Szándékúak, azt sajnos mi sem tudjuk. Még senki sem találkozott velük, csupán feljegyzésekből szereztünk róluk tudomást. Csak annyit tudtunk meg róluk évszázadok alatt, hogy ők az okai a rejtélyes gyilkosságoknak. A XX. század végén háború tört ki démonok és Darkusok közt. A Sötét Szándékúak a hatalmuk alá kerített démonokkal igazából az embereknek akartak hadat üzenni, mi viszont távol tartottuk őket az emberi világtól, ezért a háború csak az Átmenetire terjedt át. Ezért kellet elfeledned önmagad, amíg felnősz. Az igazi szüleidnek sajnos nyoma veszett 5 éve, a hadakozás vége felé. Bár mindkét faj kritikusan megfogyatkozott, a rendkívül termékeny szaporodás következtében hamar visszanyertük eredeti létszámunkat.

- Most már minden világos számomra, kivéve, hogy honnan tudtad, hogy mikor mit akarok kérdezni.

- A gondolatolvasás az egyik leggyakoribb képesség a Darkusoknál. Egyébként a nevünk a démonok nyelvén jelentésekkel bírnak. Például a Xuvera a démonok nyelvén azt jelenti árnyék. Vagyis az ő teljes neve árnyék hold. Mivel mi átmeneti faj vagyunk démon és ember közt, ezért mindkét nyelvet úgy értjük és beszéljük, mint anyanyelvünket.- aztán az igazgatónő felállt, és Xuvera szállása felé vették az irány, a hosszú szállodai folyosón.

- Bocs Nezisz, de miért vagy estélyiben? – kérdezte a lány, a tompa orrú tűsarkúban kopogó, feketébe öltözött direktornőtől, kinek fekete haja kontyba volt fogva.

- Itt ez az igazgatónői viselet. Az Aléra kezdetben egy szálloda volt. Mielőtt csődbe ment, megvásároltuk, és főhadiszállássá alakítottuk át. Az árnydetektívek ma már inkább egy bűnügyi szolgálat tagjai. Ma már az emberek világában is élnek Darkusok nem kis mennyiségben, és élik mindennapi életüket.

- Az hogy lehet?

- A vámpírok például annyira emberiek, hogy szinte észre sem lehet venni rajtuk, hogy nem azok. Csak, ha a nyilvánosan használják démoni képességüket. Leginkább miattunk népesedett túl a Föld. Az Átmenetiben már nem nagyon férünk el, a démonok világa pedig már évszázadok óta dugig van démonokkal. Így már csak az emberi világ maradt. A emberi civilizációt benépesítők 1/6-át Darkusok teszik ki. De a tanulmányaid során erről többet fogsz majd tanulni.

-Tanulmányaim?

- Igen. A szüleid alkut kötöttek velünk, hogy engedélyt szerzünk a minisztériumtól, hogy emberi gyámság alá helyezhessenek téged, ha árnydetektív lesz belőled. A DTK ugyanis tiltja a Darkus emberi gyámság alá helyezését, illetve fordítottját is.

- DTK?

- DarkTörvényKönyv.- majd megérkeztek az ajtóhoz, melyen Xuvera neve állt.- Amíg nem készülnek el az új okmányaid, Xuveránál fogsz lakni, utána megmutatjuk az igazi szálláshelyedet.- Az ajtó mögötti hely a konyha híján olyan volt, mint egy egy szobás lakás, és szerencsére a szálláshelyek mind két ágyasok voltak. Majd magukra hagyta őket az igazgatónő. Szola csak azt furcsállta, hogy a vihar még mindig nem csitult, pedig már órák óta voltak ebben a fura világban.

- Xuvera, itt mindig ilyen zord idő van?

- Igen. Az Átmenetin mindig sötét, és rémesen viharos éjszaka van. Itt sosincs nappal. A hold fénye is csak elég ritkán tér be. Ha legalább egy hónapig itt tartózkodsz, legfeljebb csak napszemüveggel tudnád elviselni a napfényt.

- Akkor miért hordasz még mindig napszemüveget?

- Ezért.- és levette a napszemüvegét. A szemgolyói olyan feketék voltak, mintha üveggolyók lennének a helyén.

- Te vak vagy?- lepődött meg a lány.

- Nem. A démoni felem miatt a szemem ilyen. De épp olyan jól látok, mint te. A napszemüveg csak takarásként szolgál, hogy ne lepleződjek le, démoni kilétem külső jelei által.- és visszatette a napszemüveget a fejére.

A leányt leginkább az erkély fölött logó denevérek rémítették meg.

- A Vámpírdenevér épp olyan szokványos itt, mint az emberi világban a Galamb.- nyugtatta meg Xuvera.

- Tulajdonképpen milyen munkákat végeznek még itt?- vonultak ki az erkélyre, ahol Xuvera rágyújtott egy cigarettára.

- Csupa olyan munkát, amilyet csak lehetett a 30-as években az emberek világában, csak egy kicsit másképp.

- Egy Darkus meddig él?- kérdezte Szola.

- Ez attól függ, hogy hány százalékban démon. Aki 90%-ban az, az akár 200 évet is megélhet, viszont akinél ez 10%, legfeljebb 100-at.

- Nálam hány százalék?

- Ezt majd orvosunk, Dr. Úrgsz megállapítja, ha készen lesznek az új irataid.

- És nálad?

- Nálam a démon-ember arány 6:4. Vagyis 60%-ban démon vagyok. Emiatt nem emberi a szemem. Mert minél nagyobb %-ban démon egy Darkus, annál több, árulkodó jel jelenhet meg rajta.-fújta ki a füstöt.

- Nehéz munka az árnydetektíveké?

- Hát nem könnyű. A nem emberi világból származó lények bűntényei szinte megoldhatatlanok az emberi nyomozók számára. A Sötét Szándékúak hatalma alatt álló démonok és Darkusok olyan szörnyű tetteket vittek végbe, melyeket az ember még rémálmaiban sem tapasztalt.- erre Szola nyelt egy nagyot ijedtében. – Az árnydetektívek élete rejtélyes, kiszámíthatatlan, és veszélyes. Eddigi megbízatásaim közül a legrosszabb az volt, mikor a démonok világában, a Halál hegyi katakombákban, az ellenségeinknek kémkedő orvdémonokat kellett elkapnom. A feladatuk az volt, hogy egy rejtélyes démon tartózkodási helyét szagolják ki. Már, mint, hogy hová rejtettük el, a Sötét Szándékúak elől. Mert ha sikerül a hatalmukba keríteniük, ki tudja milyen szörnyűségeket hajtottak volna végre vele. Rettenetesek voltak azok a nyirkos, hideg, sötét járatok, az ott rothadozó holtak fojtogató bűze, az ott lévő haláldémonokról nem is beszélve.- majd szippantott egyet a cigiből.

- És sikerrel jártál?

- Végül igen. Nehéz dolgom volt velük, mivel nemcsak szétszóródtak, de még azt se tudtam, hogy melyiküknél volt az információ. Egyedül a démoni képességeimnek köszönhettem, hogy védekezni tudtam a lesből támadásuk ellen. Akár az egér a macskákkal teli labirintusban.

-Hányan voltak?

- Úgy 10-en. Az utolsót, a járatok legocsmányabb, legvisszataszítóbb helyén szorítottam sarokba, a Dögkamrában. Elfogtam, és az Aléra börtönébe zárták.

- Az információból megtudtál valamit arról a rejtélyes démonról?

- Nem. Mivel a zsákmány csak egy térkép volt, rajta egy jelöléssel, illetve néhány fotó a helyről.- miután Xuvera elszívta cigarettáját, lementek az Aléra melletti kávézóba. Ahogy nassolták az édességet, Szolának megakadt a szeme egy fura fekete-fehér újságon, amit Xuvera olvasott, egy csésze feketekávéval maga előtt, és ez állt a címlapjának tetején: RÉMLAP. De úgy, mintha vérrel írták volna.

- Miféle újság az, amit olvasol?- kérdezte ijedten.

- Ez a Rémlap napilap, egyben az egyetlen újság, melyet kapni lehet itt az Átmenetin. Az Átmenetin és a démonok világában történt hírekről van szó benne. Szeretnéd?

- Kösz, de inkább nem.- Xuvera megvonta a vállát és tovább olvasott.-Tulajdonképpen miért ebben a kávézóban eszünk?- kérdezte, mert már estefelé járt az idő.

-Mert az éttermekbe csak elegánsan ötözve lehet be menni, vacsorázni, és amíg nincsenek készen az irataid, nem tudsz vásárolni.- Szola a pénz láttán, amivel fizetett a mentora, megint meglepődött.- Miféle pénz ez?

- Ez a Krúm. Ez a fizetőeszköz itt az Átmenetin, és a démonom világában.- mutatott meg neki egy sárga bankjegyet, melynek egyik oldalán egy kitárt szárnyú denevér, a másikon egy arab egyes (Mivel a Krúm jele a denevér, és minden címlet más-más színű: a sárga 1, a piros 5, a zöld 10, a kék 50, a lila 100.).